Mesterségcímerek

Évtizedekben számolható késéssel egyre több elképzelésem valósul meg azok közül, amiket még a múlt század kilencvenes éveinek vége felé terveztem. Kivitelezésükhöz mindenféle szakmák képviselőit mellőzve, továbbra is magam végzem a szükséges munkákat. Ecsettel hadonászva festőnek képzelem magam, fázisceruzával a kezemben pedig villanyszerelők kenyerét veszem el. E két eszköz együttese könnyen válhatott volna önkényuralmi jelképpé, ha egy szovjet grafikus egykoron ezeket rajzolja a kigondolt címermotívumot bemutató győztes pályázatába. Mesterségek címerei ezek a szerszámok, ahogy külön-külön a kalapács és a sarló is, amik közös megjelenéssel manapság megütközést keltenek a múltat ismerőkben.

Lopó, fokoló, prés, hordó, szőlőfürt, metszőolló. Vajon melyik tárgy utalhat leghatásosabban a borász szakmára? Mi szerepeljen a borászok címerében? Nem feltétlenül egy tárgy a legjobb választás, mert például a tűzoltók nagy szeretettel ábrázolják címereikben Szent Flórián alakját, és ebből kiindulva ott a helye a borászok címerében a bor, a mámor és a szőlőtermesztés görög istenének.
Nem vagyok bejáratos fényes körökbe, hogy összefuthatnék egy istenséggel, akit találkozásunk örömére hajlékomba hívhatok, hogy aztán hosszasan marasztaljam. Ha ez Dionüszosz, akkor születésének horrorba hajló meséjét ismerve talán nem is lenne kellemes élmény, ezért ezt a találkozást inkább kihagynám. Viszont van akkora szerencsém, hogy jártamban-keltemben belebotlottam egy kiszolgált, avíttas szőlőprésbe, amit megfogtam, hazahoztam, mert első látásra tudtam a helyét.
Kedvezőbb a fellelt eszköz megítélése, ha muzeális értékű, antik darabnak minősítem, de szó sincs róla. Ez valóban egy szúrágta ócskaság, aminek nincs használati értéke, de még mindig jól tartja formáját. Boldog békeidőket idéző régiség, amikor derék helybéli mesteremberek gyártottak hasznos holmikat, nem Kínában készült szinte minden. Ilyen ez a prés is. Örvendetes, hogy nem vésték bele hajdani tulajdonosának adatait. Miért bosszankodnék emiatt? Azért, amiért az sem okozna örömet, ha hitvesem bőrébe valamely régi pasijának nevét tetoválták volna.

Nem éppen tartós, nem is erős, de viszonylag könnyen alakítható anyag a fa, amiből régi korok ügyes és találékony mesterei rengeteg eszközt készítettek, csak épp vaskarikát nem. Nem csupán kopik, törik, vetemedik és reped, hanem egynémely rovar lakhatási igényei és táplálkozási szokásai is veszélyt jelentenek rá. Legismertebb kártevője a szú, aminek lárvája az anyagba fúrt járataival gyengíti a szerkezetet, és ez egy nyomásállóra tervezett szőlőprésnél nem kívánatos hatás.

A prés előző gazdája nem várta meg, hogy használat közben eltörjön, és valamit cserélni kelljen rajta. Időben megszabadult tőle, így kerülhetett hozzám épségben. Hozzáértés híján megalapozatlan becslését adom korának: a 19. század második felére teszem keletkezését, amivel most kb. 150 éves lehet, tehát borászgenerációk hosszú sorát szolgálta. Azt feltételezem, hogy amíg használták, addig nagy becsben tartották, ezért folyamatosan védték a rovarok kártételétől, és csak azután támadta meg a szú, miután félretették. Kopott, szúette állapotában is gyönyörűséges darab.

A csavaroktól kezdve a léceken át az utolsó facsapig minden a helyén van és eredeti, semmi nem szorul cserére vagy pótlásra. Autentikus. Annyi dolgom van vele, hogy szétszedem, lecsiszolom, lefújom róla a port, majd végigkenem időjárásálló lazúrral.

Nem túlzás Angkor Wathoz hasonlítani a helyzetet, mert a fenti kép magáért beszél. A terméskő falon kialakított boltozatból semmi nem látszik, csak a párkány rövid részlete bújik elő a borostyán alól. Az elvadult növényektől megtisztított környezetben már érdemes az udvar csinosításával foglalkozni. A kínálkozó szimmetriát gondosan kerülve el is helyeztem bizonyos borászati kegytárgyakat a kiszabadított és immár teljes pompájában mutatkozó, oltárként ható boltív alá, amik ennek a mesterségnek címerében is szerepelhetnének.
Kilóg a sorból három nagyméretű befőttesüveg. Ezek nem valók borászcímerbe, mert tartalmuk pálinkába áztatott zöld dió, amit ilyenkor, június közepe táján érdemes leszedni. Jelenleg az érlelésnek az a szakasza zajlik, amikor az ajánlások szerint valamennyi ideig napra kell tenni, és ennek az időszaknak hamarosan vége. Aztán hűvös pincébe kerülnek további érlelésre, hogy karácsony környékén diópálinkával bővülhessen az italválaszték.

Fantázia és ponyva

Noha az alcím többnyire a barokk és klasszikus korszakokban alkotó zeneszerzők egyes műveinek műfajmeghatározására emlékeztet, mégis maradok a fából készült borászati kegytárgy témájánál. Ahogy a hordó, úgy a prés is jól bírja a nedvességet, hiszen jó barátságban van a szőlő levével, de itt az udvaron állandóan változik a helyzet. Nyáron leginkább tűzi a Nap, néha veri az eső. Az elemek hatásainak rendszertelen változása nem úgy hat az anyagra, mint a sötét pincében tapasztalható változatlan környezet, ahol egy borral telt hordó hosszú ideig szolgál. Látszik a prés mellé helyezett hordókon, hogy nincsenek ideális környezetben, mert a dongák kiszáradtak, az abroncsok lötyögnek. A présnél nincs jelentősége az alkotóelemek szoros illesztésének, mégis féltem a kinti hatásoktól. Egyelőre ponyvát terítek rá, ezzel védve az esőtől, de így elveszíti varázsát.

Ponyva lesz a végső megoldás is, amit kifeszítve, a fal tetejéhez rögzítve helyezek el. Elképzelem, ahogy cafatokra szaggatja egy vihar, ezért mindössze 1 méteres kilógással tervezem, aminek megvan az ára: déli irányból beverhet alá az eső, telibe kapva a védendő prést. Nem titok, mi készül, különben talányos lenne az építési folyamat első lépésének megfejtése. Ráncba szedem az áttetsző, szöveterősítésű ponyvát, és kifeszített acélsodronyra lógatom a fűzőszemeknél fogva.

A leendő ponyvafedél elképzelt sarkainál elhelyezett görgőkön átvetett és visszavezetett sodronyt a ponyva másik oldalán is keresztülfűzöm, hogy aztán végleges formájára hasonlítson az anyagot a szélek felé húzva.

Ez még csak hasonlóság, mert végleges állapotában feszesnek képzelem, és fejlett fantáziámban megint egy széttépett ponyva képe sejlik fel. Gyenge anyagból készült, és hiába erősítették meg a sarkokat. Ezzel csak azt érik el, hogy egy erősített sarok fog leszakadni a gyenge ponyváról, ha ennél fogva pányvázom ki, és a sérüléshez nem szükséges durvaság, csak heves széllökések. Erre figyelemmel úgy függesztem fel a ponyvát, hogy a terhet az acélsodrony viseli, ezt feszítem kellő erővel a túlzott belógás ellen. Nem rugóval oldom meg a feszítést, mert az a nyúlással arányosan változó mértékű erőt fejt ki. Inkább a gravitációt veszem igénybe egy alkalmas súly használatával, mert az minden helyzetben azonos erővel fogja húzni a sodronyt. Ilyen rendszer szerint feszítik a vasúti felsővezetéket is. Ha náluk bevált, akkor nekem is megfelel.

Míg a vasútiparban nagy pénzek mozognak, addig nekem filléres költségvetésből kell megoldást találnom. A súlyokat a gyerekeim kondipadjának tartozékai közül nyúltam le, mert hirtelen kézenfekvő megoldásnak tűnt, de nem lehet végleges. Tartóoszlopként a közeli diófa egyik ága szolgál, és az emberfej nagyságú csigakerék helyett körömnyi méretű látja el a feladatot (alig látszik a képen). Ezen átvetve veszi az irányt a Föld középpontja felé a ponyvától nagyjából vízszintesen érkező sodrony. A fa ágára kíméletesen gurtnit kötök, amihez a csigakereket tartó karabiner kapcsolódik. Végül a ponyva nagymértékben ráncmentes, kisimult felületéért a sarkokhoz rögzített rugók felelősek.

Elég sokat tépelődtem a megoldáson, ami nem jött azonnal és olyan természetességgel, mintha értenék hozzá. Végtére is ez egy szakma, aminek művelőit nem is tudom, milyen néven kellene keresnem a szaknévsorban. Azt hiszem, hogy ez sem egyemberes munka, mert egyedül minden egyes mozzanatnál át kell vinnem a létrát az ellentétes oldalra, és csak azért nincs most izomlázam, mert alumíniumból készült, könnyű szerkezet.