Születésnapi feladvány

Minek csapongani, ha tudom, mit akarok? Megvan az irány, rendesen becéloztam, és már régóta jó úton haladok. A többség sok tekintetben nem ért egyet velem, de pont ez az, ami felnőtt korom érettebb szakaszában egyáltalán nem zavar, és ami fölöttébb örvendetes: nem is befolyásol. Az egyik leginkább megütközést keltő szokásom a szokás hiánya, ami a szűkebb családi ünnepek és emléknapok semmibevételével alakult ki.
Ha jön a jeles nap, akkor a szokványos észjárást követve eszünkbe jut az érintett személy, és jelezzük neki figyelmességünket. Meghúzzuk a fülét, megajándékozzuk, vagy néhány keresetlen szó kíséretében felhánytorgatjuk egyre durvuló életkorát. Ez a magatartás jellemzően évente egyszer esedékes, és a megemlékezések hevessége, kifejlete olykor szélsőségesen alakulhat.

Nem várok saját ötleteket a mesterséges intelligenciától, de lexikális ismereteket, végtelen tárgyi tudást és logikát annál inkább. A manapság oly divatos ágazat három képviselőjének teszek fel egy találós kérdést. Azt feltételezem, hogy a számítógépes világ szülöttének nem okoz gondot a kettes számrendszer, villámgyorsan előkotorja feltornyozott tudásanyagából az emberi életkor felső határának tapasztalati értékét, és ezekből képes helyesen következtetni. Nem először tévedek, de ez a mostani egyben csalódás is, mert a feladványban nincs semmi buktató, sem csapda, mégsem kapok rá jó választ azonnal.
Életkorom kettőnek kerek hatványa, amiből a következőt nem érem meg. Hány éves vagyok? Így szól a kérdés, amit elsőként a Copilot kap meg.

Nem dőlhetnek hátra elégedetten a Microsoftnál, mert ebből a válaszból jól láthatóan van még mit csiszolni az algoritmusokon, és a felhalmozott tudásanyag feldolgozása is finomításra szorul. Következő versenyző a Gemini, ami megérti a magyarul feltett kérdést, de éreztetve velem anyanyelvem jelentéktelenségét a világban, angolul válaszol.

Magasra tettem a lécet? Nem hiszem. Mégse tudta megugrani a Google által fejlesztett MI-változat sem, amit talán a kérdés zavarba ejtő egyszerűsége okozhat. Kettőből kettő vérzett el eddig a feladaton, és ezen a nagyon rossz arányon javíthat most minden MI őse, a ChatGPT.

A különböző aspiránsoktól kapott válaszokból kiviláglik a technológia kiforratlansága. Helyesen akkor jársz el, ha fenntartással fogadod az eredményt, utánagondolsz, és nem hagyod ki az ellenőrzést – mint ahogy az önvezető autónak sem adod át az irányítást, ha kedves az életed (meg a többi közlekedőé persze).

Kisgyerekeim anyukájának voltak ostoba szokásai. Például az, amikor hetekig rejtegette a jó előre megvásárolt ajándékot, amit csak az ünnepnapon volt hajlandó elővenni, és átadni a sóvárgó gyermeknek. Ha nincs ez a hülye szokás, akkor a kölök megkaphatná ajándékát annak megszerzésével egyidejűleg. Túl észszerű lenne? Nosza, hozzunk korlátozó szabályokat!
Kétszer ad, ki gyorsan ad. Ez a bölcsesség áll szemben a beidegződött szigorral, aminek lehet köze a vallásos neveltetéshez, mert akibe kiskorában belevernek dogmákat, az jó eséllyel felnőttként is úgy marad. Nehéz szabályokkal uralni az ösztönöket, ezért a házasságkötés előtti kamatyolás tiltása rendre zátonyra fut, komolytalanná téve ezzel a keresztény regulákat. Nem tudok azonosulni a "legalább 200 kilométerre el kell távolodnunk otthonunktól egy igazi nyaraláshoz" dogmájával sem, amit az asszony igyekezett minden évben érvényre juttani, én meg a békés viszony érdekében kényszeredetten, de elfogadtam ezt az igényt. Nem értek egyet az ellentétek vonzzák egymást közhellyel sem. Genetikai vonatkozásban lehet jó eredménye a vonzalomnak, mivel gyerekeink kiválóan sikerültek, viszont a felek vaskosan eltérő meggyőződése széthúzáshoz vezet, aminek egy házasságban nincs helye, mert annak egyszer csak válás lesz a vége.

Az én világomban egy születésnap pont olyan, akár a közönséges napok, és ez fordítva is igaz. Minden nap karácsony. Ebben a helyzetben nincs értelme különbséget tenni naptári napok között, és felajzva várni a piros betűseket. Akkor kapnak ezek a kivételes napok jelentőséget, amikor a sanyarú sorsú jobbágy várja a vasárnapot, és annak a rendkívüli állapotnak örül, amikor nem kell keményen dolgozni az uradalmi birtokon. Végre itt a nap, amikor nem kell hajnalban kelni, majd húzni az igát, és izzadni napestig. Miért e szenvedés? Mert a nagy többség által gyakorolt szokások szerint ez a rend. Voltam én is rendes ember egykoron. Beálltam a sorba, és tettem a dolgomat. Volt feladatom, amit feljebbvalóim mértek rám, én pedig a kialkudott béremért cserébe igyekeztem eleget tenni elvárásaiknak.
Kiskoromban nem voltak önálló gondolataim. Sodródtam az árral, és követtem a nálam érettebbeket, szót fogadtam a felnőtteknek. Rendszeresen nyaraltam rokonoknál, távol otthonról. Szerettem ezt az állapotot – mint ahogy az állandó gyerekfelügyelet terhe alól ideiglenesen szabaduló szülők is élvezik. Az ismeretlenből fakadó veszélyekkel dacoló vilsekedés a fiataloké. Viháncoljanak csak, beléjük a villám se csap. Vagy mégis?
Ma már úgy vagyok az utazással, hogy minél messzebb kerülök itthonról, annál inkább vágyom a hazatérést. Semmi kedvem távoli túrákhoz. Itthon megvan minden, ami a kellemes és kényelmes létezéshez szükséges, teljesen felesleges messzi vidékek felé venni az irányt azért, mert hátha ott jobb lesz. Ott kezdődnek a gondok, amikor ellopják a csomagjaimat. Hiába pakoltam be ételt-italt előrelátóan, mégis a helyi specialitásokra szorulok, amitől jó esetben csak fosni fogok, de ha nincs ilyen szerencsém, akkor kihányom a belemet. Az utcán kizsebelnek a helyi vagányok, akik a meggyőzés érdekében orrba vágnak, de ha nem vagyok elég rokonszenves, akkor néhány fogam is kirepülhet. Ez nem a legrosszabb forgatókönyv. Mesés valóság című írásomban feltárulnak Johann Fust kalandjai, akivel utolsó párizsi utazásakor pestisjárvány végzett. Fejlett világunkban további lehetőségekkel gazdagodnak a veszélyek. Valós példákból merítve: elsüllyed a komp, felborul a kirándulóhajó, elalszik vezetés közben a buszsofőr, lezuhan a repülőgép, kisiklik a vonat. A szerencsétlenség nem feltétlenül műszaki hiba következménye. Ehhez elég egy depressziós pilóta, aki szándékosan hegynek vezeti a gépet, vagy rossz kedvében leállítja a hajtóműveket felszállás után, a vasúti pályát pedig tönkreteheti egy földcsuszamlás. Annak kicsi az esélye, hogy kalózok fogságába kerüljek, akik váltságdíjat remélnének értem, de nem példa nélküli helyzet.
Nem irigylem azokat a különben derék és szorgalmas polgárokat, akik egész évben azért dolgoznak és kuporgatnak, hogy elutazhassanak valamely divatos üdülőhelyre, két hétig jól érezni magukat. Ha ép bőrrel megússzák, akkor hazatérnek unalmas és kellemetlen lakóhelyükre, újabb 50 hét szenvedést vállalva a következő nyaralásig. Tévednék? Mégsem büdös és randa a hazai vidék? Akkor miért törekednek mégis annyian egzotikus nyaralásokra?

Viselje következményeit a férfiember, aki nőneműt enged háztartásába. Így esik meg velem rendszeresen, hogy az év egyik kutya közönséges napján valaki csillogó szemmel, fülig érő szájjal közli velem a hírt, hogy már megint öregedtem egy évet. Az ünnepléssel járó dínomdánom nálunk szerencsére csupán valami édesség elfogyasztására szorítkozik. Ez alkalommal piskóta alapra épülő, mascarpone sajttal dúsított, jéggel hűtött, gyümölcsös nyári torta készült, rajta betöltött éveim számára utaló felirattal.

Kedvesemmel aszimmetrikus viszonyt ápolunk, mert ugyan tudom a nevét, de a névnapjához tartozó dátumot nem jegyeztem meg. Akkor következtetek néha a jeles nap eljövetelére, amikor virágcsokrokkal, meg masnival átkötött csomagokkal tér haza. Ismerem a közgondolkodást, ezért nem ütközök meg a "mekkora bunkóság" minősítésen, amivel kívülállók viselkedésemet illetik, és ahogy már említettem, ez a vélekedés egyáltalán nem zavar és nem is befolyásol.
Minek csapongani? Ezzel kezdtem ezeket a gondolatokat az elején. Tündéremet imádom, és ezt az érzést nem lehet és nem érdemes fokozni vagy visszavetni bizonyos napokon pusztán azért, mert a naptár szerint itt lenne az ideje. Messzire került gyerekeimre sem csak névnapjaikon gondolok. Eszembe sem jut évente egyszer-kétszer felhívni magamra figyelmüket azzal hetvenkedve, hogy még nem felejtettem el nevüket és születési dátumukat. Jobban járok, ha nem csapongok közönséges és különleges napok között. Legyen minden nap egyforma. Egyformán kellemes. Nem lennék azoknak a szegény ördögöknek helyében, akiknek élete elviselhetetlenné válna néhány ritkásan beiktatott ünneplés vagy nyaralás nélkül.